,Együtt jártak ők sok-sok éve már,
A fiú és a lány, a két szerelmes pár.
Meleg nyár, vagy zord hideg tél,
Minden öröm csak kettőjüknek élt.
Fogták egymás kezét, szórakoztak sokat,
Súgták egymásnak a szerelmes szavakat.
Boldogok voltak, mint soha senki más,
Nem ismerték mi a bánat, mi a csalódás.
Egyik napon zavartan megszólalt a lány:
-Gyereket várok. Fiú lesz talán?!-
Szemében a boldogság könnye csillogott,
De a fiú megfordult és elfutott.
S aztán nem jött vissza soha többé már,Nem találta őket a visszatérő nyár.
Elment a fiú némán és hidegen.
Ez volt hát az őszinte, lángoló szerelem?
S nemsokára valahol felsír egy kisgyermek.
A lánynak egy kék szemű kisfia született.
Teltek múltak a hónapok, s reménykedett abban,
Hátha egy szép napon az apa betoppan.
S nőtt a kisfiú, napról napra szebb lett,
S ki mondta az első szót, tán a legszebbet.
Bizonytalan léptekkel pici lábát rakta.
S gyönyörű hangon mondta, hogy ,,apa,,.
Egy szép nyári délután sétálni indultak.
És még egyszer a régi utakon haladtak.
Felidéződtek a szép emlékek, elmúlt boldog napok.
Felsóhajt a lány: ,, De kár, hogy egyedül vagyok!,,
Az utca végén egy fiatal pár halkan rájuk köszönt.
Gyermekére néz a lány sűrű könnyein át,
Magához öleli kisfiát, és ennyit szól: ,,Ott megy édesapád.,,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése